PANAVIA Tornado ADV az Európai Tomcat

Az 1970-es évek közepén a brit Királyi Légierő légvédelmi feladatra kettő repülőgéptípussal rendelkezett. Az egyik a BAC Lightning F6, kis hatósugárral, óriási gyorsulással, nagy emelkedőképességgel rendelkező elfogó vadászrepülőgép volt, amelynek fegyverzetébe csak rövid hatótávolságú légiharc rakétákat integráltak. A típust elsősorban földi rávezetéssel irányították volna a támadó szovjet bombázókötelékek elfogására.

Az Electric Ligtning elfogóvadászrepülőgép F.2A változata a Hermeskeili múzeumban.

A másik típust a Phantom FGR2-t tulajdonképpen a Királyi Légierő megörökölte a Flotta légi fegyvernemétől, mivel a hajófedélzeti üzemeltetésre vásárolt McDonell Douglas F-4J Phantom II. vadászbombázókat hordozó hajókat kiselejtezték. A Phantom FGR2 látóhatáron túli légiharcra AIM-7 Sparrow, illetve közelharcra AIM-9L Sidewinder légiharcrakétákat hordozott. Beépített gépágyúval nem rendelkezett.

Az Tornado ADV vadászrepülőgépek elődje a Royal Navy által hordozó hiányában a Királyi Légierőnek átadott brit Phantom II-es repülőgépek voltak. A RAF 56. századának XV464 lajstromú Phantom FGR.2-je Cipruson 1980-ban (forrás: wikipedia)

A britek a szovjet bombázók, az általuk hordozható robotrepülőgépek, irányított rakéták fejlődése valamint a vietnámi és közel-keleti háborús tapasztalatok miatt Nagy Britannia légterét, és a GIUK-nak nevezett Grönland, Izland és az Egyesült Királyság tengeri, óceáni térséget modernebb vadászrepülőgépekkel kívánták megvédeni.

Az új repülőgéppel kapcsolatban azonban nem teljesen az amerikaiak új vadászrepülőgép építési elveit vették alapul. A vietnámi tapasztalatok alapján tervezés alatt álló F-14, F-15, F-16, F-18 vadász és vadászbombázó repülőgépeknek kiemelkedő manőverezőképességgel, jó kilátást biztosító „buborék” kabintetővel, elektronikailag fejlett, új típusú doppler lokátorral, megnövelt találati valószínűségű rakétákkal, passzív és aktív rakétaelhárító rendszerrel valamint gépágyúval kellett rendelkeznie.

Az új amerikai légifölény vadászoknak és vadászbombázóknak látóhatáron túl és közelharcban is képesnek kellett lenni a szovjet MiG-21/23/25 repülőgépeket ellen légifölény kivívására.

Az Egyesült Királyság azonban távol volt az esetleges frontvonaltól, így a könnyű szovjet vadászrepülőgépek, mint a MiG-21, vagy frontbombázók Szu-17/20/22, MiG-27 nem érhették el légterét. A fenyegetést a nehéz Tu-16, Tu-95 valamint Tu-22, Tu-22M közepes bombázók jelentették. Az általuk hordozott robotrepülőgépek és irányított rakéták, nukleáris töltettel felszerelve komoly veszélyeztették a brit szigeteket, valamint a szovjet haditengerészeti légierő felderítő és bombázógépekkel közvetlenül, vagy tengeralattjárók irányításával csapást mérhetett az Atlanti óceáni konvojútvonalon haladó hajókra, és az amerikai Repülőgép-hordozós Harci Csoportokra (CBG Carrier Battle Group).

Ez a jelenet több mint egy évtizedig ismétlődött. Tu-95 orosz hadászati bombázó és kísérője egy brit Tornado ADV. (forrás: www.bbc.com)

Az új vadászrepülőgéppel támasztott igények ezért a nagy hatótávolság és repülési időtartam, légi utántölthetőség és a látóhatáron túli légicélok elleni kiváló felderítési és támadási képesség felé tolódtak el. A légi közelharcot másodlagosnak tekintették.

Az igények megfogalmazása után kiderült, hogy az Egyesült Államok még az új vadászgépek tervezésének kezdetén volt, ezért csak F-4 Phantom II. repülőgépet tudta volna a brit légierőnek szállítani, ami ekkor már nem felelt meg az új elveknek. A hazai repülőgépipar támogatása pedig megkövetelte, hogy legalább részben brit gyártású legyen az eljövendő vadászrepülőgép.

Nyugat Európa addigi legbonyolultabb katonai repülőipari vállalkozása kezdődött meg ebben az időszakban. Németország, Olaszország és Nagy Britannia közös fejlesztésű multirole (többfeladatos) csapásmérő, felderítő és elektronikai lefogó repülőgép tervezésébe és gyártásába fogott. Az 1968-ban kezdődő programot MRA-75-nek nevezték, mivel 1975 környékére tervezték a három országban a repülőgépeket rendszerbe állítani. Az résztvevő országok PANAVIA néven egy konzorciumot létesítettek, amelynek tagjai a brit BAC, a német MBB és olasz Aeritalia voltak. (Jelenleg a cégek utódai az EADS/Airbus konszern tagjai). Természetesen a nagyok mellett sok kisebb alvállalkozás is résztvevője, beszállítója volt a programnak.

A PANAVIA Tornado 6. számú prototípusa szintén a Hermekeili múzeum gyüjteményét gyarapítja.

Az IDS alacsonytámadó csapásmérő és ECR elektronikai lefogó, felderítő változat mellett az Egyesült Királyság ADV (Air Defence Variant) modifikációt, vagyis vadászrepülőgépet is ki akart fejlesztetni. Ezt a változatot a másik kettő ország nem kívánta rendszeresíteni, mivel a Luftwaffe amerikai gyártmányú F-104G Starfighter és F-4F Phantom II. az olasz légierő F-104S Starfighter vadászrepülőgépekel volt felszerelve. A Tornado repülőgépek laikus számára a változtatható nyilazású szárnyszerkezet alapján voltak megkülönböztethetőek más harci repülőgéptől. Ez a megoldás az 1960-es évek vége 70 évek elején volt elfogadott a rövid fel és leszállóút, a manőverezőképesség, valamint a nagyobb hatótávolság kompromisszumos változataként. Hasonló szárnymegoldás jellemezte az amerikai F-111 bombázó, F-14 hajófedélzeti vadász és az orosz MiG-23 vadász, MiG-27 támadó és Tu-22M bombázó repülőgépeket. A változtatható szárnynyilazás hátránya a bonyolultság, a javítási, karbantartási igény, és a többletsúly volt.

A légvédelmi változat kifejlesztését 1976. március 4-én hagyták jóvá. Az első ZA254 oldalszámú prototípus 1979. augusztus 9-én gördült ki a Whartoni gyárból, és október 27-én emelkedett először a levegőbe. Később tesztelésre a ZA267 és ZA254 oldalszámú prototípusokat is építettek a sorozatgyártás megkezdése előtt.

Egy Tornado Gr1 változat felszállása a Tornado F.2 prototípusával. (forrás: wikipedia)

A Tornado ADV a csapásmérő és lefogó változatoknál 1,96 méterrel hosszabb törzzsel készült, a változtatható nyilazású szárnyakat nagyobb szögben lehetett behúzni. Az orrkúpot nagyobbra és hosszabbra tervezték, hogy beférjen az új fejlesztésű Marconi-Ferranti AI.24 Foxhunter doppler lokátor. Az elektronikus berendezések helyigénye miatt az IDS változat lézeres célpontkeresőjének nem marad hely és a kettő darab beépített mauser 27mm-es gépágyú is egyre redukálódott. A repülőgép elsődleges fegyverzete négy darab Skyflash félaktív radarvezérlésű látóhatáron túli harcra alkalmas rakéta volt, amely az amerikai AIM-7 Sparrow britek által gyártott és áttervezett változata. A BVR rakétákat a géptörzs alján félig besüllyesztve hordozta a Tornado ADV. A légellenállás ezzel kedvezőbb lett, és a manőverezőképesség sem csökkent a függesztmény miatt. Közelharcra a beépített gépágyún kívül a szárnyvégen elhelyezett kettő AIM-9L típusú Sidewinder rakéta állhatott a személyzet rendelkezésére. A repülőgép szárny üzemanyagtartályokat is hordozhatott, de a pilótafülke mögötti a meghosszabbított törzs lehetővé tette egy 909 literes újabb üzemanyagtartály beépítését. A pilótafülkében egymás mögötti tandem elhelyezésű fülkében elöl a pilóta, hátul a fegyveroperátor (WSO) helyezkedett el. Ez a megoldás bevált az amerikai Grumann F-14 vadászrepülőgépeknél is, valamint az összes Tornado változatnál. A változások ellenére az ADV és az IDS változat alkatrészei 80%-ban azonosak maradtak.

Jól láthatóak a félig törzsbe süllyeszthető Skyflash rakéták makettjei. A Skyflash az AIM-7 Sparrow brit modósított változata volt, később felváltotta az AIM-120 AMRAAM a "vadásztonkákon" is.

A tesztelés 1980. november elején ért végett és megkezdődött a sorozatgyártás. Az vadászgépek PANAVIA Tornado F.Mk2 (F2) típusjelzéssel 1984-ben november 5-től kerültek a Légierő állományába. Az első széria 16 darab repülőgépből állt és a Coningsby repülőbázisra települt 229. OCU-t (Operation Conversion Unit) fegyverezték át az új típussal. Az egység hajózóállománya elsősorban volt Phantom személyzetből állt. A repülőgépről első időkben kevés jót lehetett mondani. A Turbo Union RB.199 Mk. 103 hajtóművekkel, amelyek az IDS változatnál beváltak, nagy magasságú és manőverező légiharcok gyakorlása során több probléma adódott. A szárnyak állását négy helyzetben (felszállás, utazómód, hangsebesség feletti, és leszálló) lehetett használni, ezek közti áttérésnél, valamint nagy magasságban a repülőgép hajtómű teljesítménye instabil volt. A Foxhunter radarral még súlyosabb hibák merültek fel, több gyermekbetegsége csak üzemeltetés közben derült ki. A lokátor problémákra nem is tudtak gyógyírt találni az üzemeltetés során, így azokat kiszerelték a repülőgépekből és ideiglenesen beton és ólomballaszttal pótolták, hogy repülni lehessen velük. A ballaszt beceneve a Kék Kőr (Blue Circle) a gépeken ragadt.

A Turbo Union RB.199.Mk3. gázturbinák nem feleltek meg a nagyobb magasságú gyakorló légiharcok során. Később az Mk.104-es hajtóműveket már a vadászváltozathoz integrálták. A kép Kecskeméten készült a RAF 111. vadászrepülő századának egy hetes harcászati gyakorlata idején.

A hajózok a vadászgép közelharcképességét szintén komolyan bírálták. Ebben azonban csak részben volt igazuk. A Tornado ADV-t alapvetően a szovjet bombázó és felderítő repülőgépek ellen tervezték. A repülőgép nagy távolságról (a Marconi-Ferranti AI.24 Foxhunter lokátor felderítési hatótávolsága műszaki-technikai adatai alapján több 100 kilométer volt) derített fel egy olyan többmotoros nehézbombázót, mint a Tu-16, Tu-95 vagy később a Tu-160) és a látóhatáron túlról támadhatta meg a rakétáival. A Skyflash rakéták hatótávolsága is elérte optimális esetben az 50 km-t. A Tornadokkal vadászgépek elleni közelharcra a brit szigetek földrajzi elhelyezkedése miatt csekély esély volt.

Mint látható 16 radarzavarót és infacsapdát (chaff and flare) lehetett a törzs alatti kivevőhelyekre betölteni. Ez bombázórepülőgépek ellen még sok is volt, vadászrepülők ellen viszont kevés.

Az F2 változat gyártását leállították és a gépet áttervezték. A legyártott 18 repülőgépet F2A néven üzemeltették tovább, miután a lokátor problémáit nagyrészt kijavították, de az F3 változat megjelenése után a 229. kiképző egységhez kerültek. Ezek a Tornado vadászok üzemeltetésük során végig az RB.199.Mk.103 hajtóművekkel repültek. Kivonásuk után a repülőgépek közül egy a Védelmi Kutatási és Értékelési Ügynökségnél (DERA majd 2001. óta QinetiQ) tovább repül és a Boscombe Down-i repülőbázison UAV vizsgálatokon, és egyéb kísérleti repüléseken használják.

Az áttervezett vadászgép új típusjele F3 lett. A repülőgépen több fontos változtatás hajtottak végre. Új változatú Turbo Union RB.199 Mk.104 hajtóműveket építettek a Tornadó ADV-kbe és ezeket nagy magasságú és sebességű repülésekre optimalizálták. Az utánégető fúvókák hosszát megnövelték, ezzel a stabilitáson és a gyorsuláson javítottak. A DECU-500 típusú digitális hajtóművezérlő rendszer az első a világon, amelyet repülőgépbe építettek. Az F-14-hez hasonlóan, automatikus szárnybeállítás szabályozó rendszert szereltek a gépekbe. A vadászgép a javításokkal, jóval megbízhatóbb teljesítményt nyújtott, repülési képességei javultak. Közelharcos esélyeit a szárnyakra szerelt dupla indítósínes felfüggesztési ponttal növelték, így a Tornado F3 már négy darab AIM-9L illetve P változatú Sidewinder rakétát hordozhatott. Az elektronikai rendszereket is módosították, például inerciális navigációs berendezést is szereltek a gépekbe.

Teljes utánégetéssel emelkedik ez az F.3-as a Florennesi TLP gyakorlaton 2007-ben.

Az első Tornado F3-at 1986-ban kapta meg a Coningsby bázison települt 29. század. 1987. novembertől a 67. század is átfegyverzésre került. Az F3 repülőgépekkel először a Lightning II-vel repülő századok gépállományát cserélték le majd a Phantom FGR2 felszerelt Leuchars-i 11. és 111. és Wattinshami 56. és 64. századok következtek. Összesen hét vadászrepülő századot fegyvereztek át és a NATO egységes NATINADS légvédelmi rendszerében a QRA (Quick Rapid Alert) készenléti szolgálatot a Tornadok 1991-ban vették át a Phantom FGR2 repülőgépektől. A Coningsby repülőbázisról áttelepített 23. század Tornadoi váltották fel a Falkland szigetekre települt vadászrepülő egységet.

Egy ADV géppár a belga repülőbázis Florennes felett a 2007-es TLP gyakorlaton.

A Tornado ADV vadászváltozatból összesen három prototípus, 18 darab F2 (F2A) és 144 darab F3 készült. A brit vadászrepülőgép flotta átfegyverzése mellett 1989-ben exportsikerként a Szaúdi Királyi Légierő részére, amely a támadó IDS változatot is rendszerbe állította, kétszázadnyi 24 darab ADV-t gyártottak. Szaúd-Arábia újabb 36 darab repülőgép vásárlásról is megkezdte a tárgyalásokat, amelyek azonban megszakadtak, amikor a McDonell Douglas F-15C vadászrepülőgépeket ajánlott megvételre a sivatagi királyságnak. A szaúdiak, végül a nagyobb harcértékű amerikai vadászrepülőgépeket rendszeresítették.

A szaudi ADV-k nem sok bevetésen vettek részt az öbölháborúban, de a brit társaik sem, mivel tartott a szövetséges parancsnokság a fordulékony MiG-29-esektől Jól láthatók az üzemanyag póttartály feletti dupla AIM-9 Sidewinder indítók. (forrás: wikipedia)

Az ADV-k első bevetéseire a NATO légvédelmi rendszerében kerül sor. Több esetben fogtak el szovjet nehézbombázókat és felderítő repülőgépeket. 1991-ben az Operation Grandby hadművelet keretében F3-as Tornadokat is áttelepítettek Szaúd-Arábiába. A légvédelmi vadászok a Dahran-i repülőtérre kerültek. A megfelelő RWR, kiváló lokátor és korszerű kommunikációs eszközök ellenére a brit gépek mélyen a frontvonal mögött tevékenykedtek. Ennek elsődleges oka az iraki MiG-29 és Mirage F-1 vadászrepülőkkel lehetséges légi közelharcok kivédése volt. Összesen a brit vadászgépek 696 a szaúdi ADV-k 451 harci bevetésen vettek részt, de sem légigyőzelem, sem veszteség nem fűződik tevékenységükhöz. A II. Öbölháború után a brit gépek az iraki repüléstilalmi zóna fenntartása során járőröztek. Az Operation Telic hadműveletben 43. és a 111. század egymást váltotta a sivatagi szolgálatban. Először 14 darab F3-at repültek a századok, de ezt később hat repülőgépre csökkentették. A 2003-as III. Öbölháború során a Tornadok ismét ott voltak a közel-keleti országban, de légigyőzelmet nem szereztek, mivel az iraki légierő egyáltalán nem repült a háború során.

A közel-keleti műveletek és a technikai fejlődés rávilágított arra, hogy a Tornado F3 már nem tudja azt a légvédelmi vadász szerepkört betölteni, amire tervezték. Az 1980-es években a bipoláris világrend megszűnt, a szovjet/orosz bombázók és felderítő repülőgépek tevékenysége az évezred végéig jelentéktelené mértékűvé vált. A brit Tornado vadászgépek 1993-tól a NATO és az Egyesült Nemzetek műveleteiben tevékenykedtek Jugoszlávia felett. A Bosznia és Hercegovina feletti légtérzárlat fenntartására és ellenőrzésére nyolc darab F3-ast vezényeltek Olaszországba a Gioia del Cole repülőbázisra. A brit gépek részt vettek bevetéseken, de november 24-én egy Tornado ADV-re indított szerb légvédelmi rakétán kívül, amelyet az manőverezéssel, lokátor zavarással elhárított, más harci cselekmény nem történt.

2010-ben a Faifordi Air Tatto repülőnapok húzott át a beton felett a vegyes Hawk kötelék és középen a Tornado ADV.

A katonai repülés fejlődése során az új szovjet/orosz vadászrepülőgépek, mint például a MiG-29 vagy a Szu-27 R-27 (AA-10 Alamo) látóhatáron túli harcra félaktív rakétákat is hordozhatott, ezzel a brit távolharc fölény kiegyenlítődött, manőverező légiharcban az R-73 (AA-11 Archer) és a szovjet gépek rendkívüli mozgékonysága esélyt sem adott volna a Tornadoknak. A Szu-27 ráadásul utántöltés nélkül is megfelelő hatósugárral is rendelkezett, hogy akár a brit légvédelem hatókörébe is repüljön.

A brit védelmi minisztérium legalább 2010-ig akarta rendszerben tartani a gépet, amíg az új közös tervezésű és gyártású európai többfeladatos vadászbombázó az Eurofighter szolgálatba nem áll a szigetországban. Ennek érdekében 1996-tól több korszerűsítést hajtottak végre az F3 vadászrepülőgépeken a Képességmegőrző Program (Capability Sustainment Programme - CSP) keretében. Az AIM-7L/P Sidewinder közelharc rakéták helyett új európai fejlesztésű MDBA AIM-132 ASRAAM rakétákat integráltak 2001-ben a vadászgépekhez. Ezek a rakéták már jóval nagyobb indítási szögtartománnyal rendelkeznek és elérik az R-73 harci-technikai paramétereit. A látóhatáron túli légiharc rakétáknál a technikai fejlődésével a félaktív irányítású fegyverek már lassan elavultak, mivel az indító repülőgépnek az ellenséget folyamatosan lokátorával meg kellett világítani a célt a rakéta számára. Az új típusú aktív lokátorral felszerelt látóhatáron túli légiharcra tervezett rakétákkal, mint például az AIM-120 AMRAAM a cél befogása után ezt átvette a rakéta radarja. A britek először egy század Tornado F3-hoz integrálták a rakétát, bár a Foxhunter lokátorral nem lehetett a rakéta teljes képességét kihasználni, mivel szimultán több célra egyidejű rakétaindítást nem volt lehetséges. A gépekbe beépítették az amerikai Raytheon 4810 SIFF barát-ellenség felismerő rendszert, a Have Quick beszédtitkosítót, új képernyőket, Globális helyzetmeghatározó rendszert és a Honeywell lézeres navigációs rendszerét. Az AMRAAM Optimalizálási Programban (AMRAAM Optimisation Programme,- AOP) keretében több mint 100 darab F3 repülőgépet (gyakorlatilag a teljes vadászgép flottát) 2003 és 2006 között korszerűsítették. A modernizált repülőgépeket F3A típusjelzéssel látták el. A brit Királyi Légierő 11. vadászrepülő századánál újabb képességként 2003-ban rendszeresítették az ALARM radarelhárító rakétát. A Tornadok 4 darab AIM132 ASRAAM és kettő darab ALARM rakétát hordozhattak. A típusjelzésük F3A SEAD-ra változott. A többi vadászrepülő századnál Tornadóihoz nem integrálták a fegyvert.

A Tornado F.3-as pilótafülkéje. Mint látható nem egy üvegcockpit, de ergonomikus elrendezésű

A "lövész" előtt viszont két képernyő is látható. A pilóta csak a gépágyút kezelte, a nagyobb hatótávolságú légiharc rakéták a "WSO" kezében voltak. A botkormánnyal ennek ellenére alapvető feladatokat, például leszállást is végre tudott volna esetleges problémák esetén hajtani, bár a kilátás a hátsó ülésből erősen korlátozott volt.

A britek és a Szaúdi Királyi Légierő mellett az Olasz Légierő is alkalmazta a típust. Az F-104S Starfighter vadászrepülőgépeket 1995-ben ki kellett vonni a szolgálatból, mivel repülési időjük végét elérték. Az Eurofighter program csúszása miatt réskitöltő vadászrepülőgépként kettő század (24 darab) Tornado ADV repülőgépet béreltek a brit Királyi Légierőtől. A választás az IDS alkatrészekkel kompatibilitás, és az olasz támadó Tornadokkal szerzett tapasztalatok miatt esett a brit vadászgépekre.

A 36-24-es lajstromű Tornado F.3 az olasz légierőben teljesített szolgálatot. (forrás: wikipedia)

Az első F3-ok 1995. júliusban érkeztek Gioia del Cole bázisra. A 21º Gruppo, 53º Stormo 12º Gruppo, 36º Stormo századai repülték a típust. A jugoszláv válság idején az olasz Tornadok is résztvettek az Allied Force hadműveletben 1999 elején.

Az Olasz Légierő (Aeronautica Militare) választása azonban kudarcnak bizonyult, a gépek magas javítási igénye és alacsony hadrafoghatósági aránya miatt, 2001-ben a 12-ik, 2003-ban az 53-ik század vadászait is - egy kivételével - visszaadták a briteknek és helyettük régi, de nagyjavítás utáni Lockheed-Martin F-16ADF gépeket béreltek.

A 36-12 oldalszámú Tornado ADV a Braccanói Légierő Múzeum megbecsület példánya. Az egyetlen vadászTonka amelyet nem adtak vissza a briteknek.

A Szaúdi Légierő is kivonta az ADV változatot 2005-ben. A 29. vadászrepülő századot feloszlatták és a repülőgépek a BAE tulajdonába kerültek. 2007-től a Tabuk Repülőbázison vannak tárolva.

A 2010-es évekhez közeledve a Tornado F3 egyre csökkenő számban, de még mindig szolgálatban állt. A vadászgépeket 2015 környékén akarták kivonni az aktív szolgálatból. A Királyi Légierő vadászrepülő századainál már 2004. márciustól (a Leemingi 23. századot ekkor oszlatták fel) lassan váltották le a Tornado ADV gépeket a Typhoon (az Eurofighter brit elnevezése) Tranche1 példányaival, amelyek, még csak légi harcra voltak alkalmasak. A III. Öbölháború utáni iraki jelenlét, az Afganisztáni misszió és az általános pénzügyi recesszió, gazdasági válság komolyan érintette Nagy Britanniát. A védelmi költségeket drasztikus módon csökkentették és több más intézkedés mellett a Királyi Légierőnél a BAE Harrierek és a Tornado F3 repülőgépek szinte azonnali kivonását rendelték el. A Leucharsi 111. repülőszázad volt az utolsó, amely a típussal repült. Az utolsó készültséget március 14-én adták. Azóta a QRA készültséget a 6. század Typhoon vadászbombázói vették át. 2011. március 22-én az I. Világháborúban is harcoló századot feloszlatták. 22-én nyolc Tornado ADV emelkedett a levegőbe, és búcsúzott a Brit Királyi Légierőtől. Az utolsó repülésre március 28-án került sor, a ZH554, E734 és ZE791 oldalszámú Tornado F3 ADV-ket ekkor repülték át a Leucharsból a Leemingi légibázisra.

Emelkedőben a ZG757 lajstromú díszfestett századparancsnoki F.3-as 2007-ben.

Vadász Tornadók egymás között. A felszálláshoz guruló F.3-asok néhány perc múlva levegőbe emelkedtek.

Teljes utánégetéssel emelkedik a századparancsnoki repülőgép. Az ADV változatok nagy hatótávolságú bevetései és látóhatáron túl alkalmazható rakétáai a Szu-27 megjelenéséig komolyan veszélyeztette a szovjet/orosz távolsági bombázókat a GIUK térségében.

Leszállás aközben a ZE158 lajstromszámú F.3-as belgiumban.

A ZG797-es F.3 indult bevetésre indul.

A 111. század személyi állománya átképzésre került. A pilóták Tornado Gr4 (IDS) illetve Typhoon harci repülőgépeken, vagy oktatóként folytatták szolgálatukat, a WSO fegyveroperátorok többsége, pedig az Egyesült Államokban kaptak kiképzést, a General Atomics MQ-9 Reaper UCAV (pilóta nélküli harci repülőgépeket) irányíthatták a Creech Repülőbázisról. A földi, karbantartó személyzetet más típusokra képezték át. A legyártott vadászváltozatok közül többet múzeumokban helyeztek el (a szállítási díj fejében, a Szolnoki Repülőmúzeum is gyarapodhatott volna egy Tornado ADV-vel), kettő-három ADV QinetiQ-nél (például a ZH552 és a ZE203 oldalszámú) tovább repült Boscombe Down-ban, a többit szétszedték, alkatrészeik egy részéből a GR4 (IDS) csapásmérő Tornado-kat üzemeltették tovább, a brit csapásmérő változat kivonásáig.