A második világháború után Winston Churchill fultoni beszéde után gyakorlatilag megkezdődött a Hidegháború. A világ fejlettebb része két táborra szakad, a Szovjetunió és általa megszállt/felszabadított országok, valamint Kína és a Nyugati demokráciák és Ausztrália állt egymással szemben. A két tömb több katonai szervezetet hozott létre. A Szovjetunió vezetésével megalakult a Varsói Szerződés, a nyugati hatalmak pedig a Nyugat-Atlanti Szövetséget (NATO)-t hozták létre. Ázsiában a SEATO állt szemben a Szovjetunióval és Kínával, benne Amerikával, Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Ausztráliával és más államokkal.

• A NATO címere / insigniája (forrás: NATO)

A NATO-nak és SEATO-nak lényeges előnye volt a Szovjetunióval szemben, hogy támaszpontjai körbeölelték a hatalmas országot, Észak-Európától kezdve, az USA-n illetve Afrikán, Dél-Európán keresztül-Japánig. Innen az Egyesült Államok második világháború során kifejlesztett Hadászati Légiereje először légcsavaros, majd modern gázturbinás bombázói, az Európában állomásozó harcászati hatósugarú bombázókkal közösen vadászrepülőgépek támogatásával komoly csapásokat mérhettek volna a Varsói Szerződés országaira.

• A SEATO címere / insigniája (forrás: Wikipedia)

A Szovjetunió egyetlen nehézbombázó típusa a Pe-8 az egész világháború alatt mindössze 67 példányban épült, és a háború végére teljesen elavult. Nem véletlenül a Sztálini vezetés a Land-Lease szállítások tárgyalásokon és a háború során hadászati bombázó repülőgépek átadását kérte az Angolszász hatalmaktól, de ezeket elutasították.

• A Petljakov Pe-8 nehézbombázó nem váltotta meg a világot. 67 darabot készítettek mindössze belőle. V.M. Molotov külügyminisztert viszont Moszkvából Washingtonba szállította (több közbenső fel és és leszállással) 1942-ben. (forrás: worldwarphotos.info)

A Szovjetunió az elutasítás mellett a területén leszállt B-29 amerikai hadászati nehézbombázók közül többel kísérleti repüléseket végzett, majd a Tupoljev tervezőintézet szinte egy az egyben lemásolta a bombázót, amelyet Tu-4 típusjelzéssel állítottak szolgálatba. Az első repülőgépek 1947. augusztus 3-án a Tusinói légiparádén mutatkoztak be a világnak, és ekkor döbbent rá a Nyugat, hogy a Szovjetunió hadászati bombázóerővel rendelkezik. A Tu-4-ből 847 darabot építettek és ezekből kapott a Kínai Légierő is. A repülőgép hatósugarával azonban nem lehetett volna bombázni az Egyesült Államok területének nagy részét úgy, hogy azok vissza is térjenek az Orosz Anyaföldre. (kivéve az Alaszkánál lévő területek). A repülőgépeknek szembe kellett volna nézni az Amerikai Légierő elfogó vadászrepülőgépeivel is.

• A Tupoljev Tu-4 (NATO kód: Bull - Bika) a Szovjetunió B-29 Superfortess hadászati bombázó repülőgépe, amelyet gyakorlatilag lemásoltak. A képet Monyinóban készítettem.

A Tu-4-et azonban követte 1952-ben a Tu-16 stratégiai bombázó-repülőgép, amelyet már gázturbina hajtott, és teljesen hazai fejlesztésű volt. Ebből 1954 darabot épített a Szovjetunió, de terveit átadták Kínával és a Xian H-6 sokadik reinkarnációként jelenleg is rakétahordozó hadászati bombázó-repülőgépként hadrendben áll. A Tu-16-ossal már légi utántöltés is végre lehetett hajtani hajlékonycsöves rendszerrel.

• A Tupoljev Tu-16 (NATO kód: Badger - Borz) a Szovjetunió első sugárhajtású stratégiai bombázója. A kínai változatok, amelyet a mai napig korszerűsítenek H-6 Xian néven hadrendben vannak. (forrás: Wikipedia)

A Tu-16 mellett a Mjaszicsev tervezőintézet is foglalkozott hadászati bombázók tervezésével. A jellegzetes alakú erősen nyilazott szárnyú bombázó repülőgépeik (M-3, M-4, M-6) szintén szolgálatba álltak a Vörös Légierőnél igaz korlátozott számban, mert tervezési és üzemeltetési problémák miatt csak 91 darabot készítettek belőlük két prototípuson kívül. A repülőgépeket szintén lehetett utántölteni és a Tu-16-ból és a M repülőgépekből is készült légi utántöltő változat.

• Mjaszicsev M-4 (NATO kód: Bison - Bölény), a Monyinói múzeumban. A szép vonalú hadászati bombázónak sok műszaki problémája volt, valamint hatósugara és hadrafoghatósága sem volt megfelelő. A Tusinói légiparádékon viszont kiválóan riogatta a nyugati diplomatákat és katonai attasékat.

A Tupoljev tervezőiroda újabb Tu-95 hadászati bombázó repülőgépe 1952-ben repült először és 1956-ra szintén hadrendbe állt. a repülőgépekből napjainkig közel húsz változatban, több mint 500 darab készült.

• A Tupoljev Tu-95 (NATO kód: Bear - Medve) Még mindig rendszerben van Oroszországban a szép vonalú turbólégcsavaros bombázó repülőgép (amelynek tengerészeti és felderítő változatai is épültek). A mostani fegyverzete viszont már nem szabadesésű bombák, hanem nagy hatótávolságú robot-repülőgépek/szárnyasrakéták

Az 1950-es évek első felétől reális esélyként gondolta az Egyesült Államok vezetése, hogy a Szovjetunió hadászati bombázóerejével támadást tud indítani az Egyesült Államok ellen.

Az Egyesült Államok - Kanada bevonásával megkezdte egy légvédelmi rendszer kiépítését. A rendszer  az akkori technikai szintnek megfeleően földi telepítésű lokátorok észlelésére alapuló, félautomata, automata eszközökkel, berendezésekkel felszerelt hálózat volt, amelyben a rádión kiadott beszédalapú információközlés mellett lehetőség volt, anaglos és digitális adatátviteli rendszereken való információátadásra is.

Az Egyesült Államok - Kanada bevonásával – megkezdte egy korai figyelmeztetőrendszer kiépítést 1951-ben a Kanadai határ mentén. A Pinetree Line (fenyőfal vonal) néven ismert rendszer 1954-re épült fel. Az első állomása az Alaszkai Barter szigeten nyílt meg 1957-re 60 darab DEW Line lokátort telepítettek egymástól a tereptől függően 200-800 km távolságra az Alaszkai Lisburne foktól a Baffin szigeteken keresztül, Dyer fokig. A középső térségben radarvonalat Brit Kolumbiától a Labrador tengerig állították fel

• Az Észak Amerikát védő három lokátorlánc  (DEW, Mid-Canada és Pinetree) elhelyezése. A Pinetree 1955-ben készült el az 50. szélességi kör mentén, ez követte a DEW (Distant Early Warning Line) 1957-ben a sarkkörtől mintegy 300 km-re majd a Mid-Canada 1958-tól. Utóbbit kis magasságban repülő célok felderítésére készítették. (forrás: HTKA.hu)

Észak Amerika légvédelme műszakilag képesnek tűnt az ellenséges repülőgépek detektálására, de ezt gyakorlati tapasztalat nem támasztotta alá. Earle Partridge tábornok a kontinentális védelem parancsnoka készítette elő az első éles teszt tervét. A Sky Hawk (Égi Sólyom) gyakorlatra 1959. szeptemberben került volna sor, az újonnan alakult NORAD parancsnoka Laurence S. Kuter tábornok törölte. A kijelölt résztvevőknek minden adatot meg kellett semmisíteniük. Az Egyesült Államok elnöke, az Államok és Kanada légvédelmi parancsnokai valamint a Kanadai Miniszterelnök találkozóján 1959. november 7-én felülvizsgálta a tervet, és elfogadta az első Sky Shield (Égi Pajzs) gyakorlat forgatókönyvét.1959. októberben a grönlandi Thule repülőterénél elkészült az első ballisztikus rakéta detektálására is alkalmas korai figyelmezető lokátor állomás, amely felderítő és célkövető radarokkal is rendelkezett. A felderítő radarnak 400méter hosszú és 264 méter magas parabola antennája a Szovjetunió felé volt felállítva, amely 2600 km-re terült el. Az egész rendszer képes volt ellenállni földrengésnek és 300 km-órás széllökéseknek egyaránt. A létesítményekbe lévő követő radarok súlya elérte az 55 tonnát.

• A NORAD címere/ insigniája (Forrás: Wikipedia)

A földi radarállomások, a légiforgalmi lokátorok és a tengeren horgonyzó radarplatformok a Texas Towers-nek nevezett központi állomásra befutó adatai alapján a NORAD 12-20 perces előrejelzés tudott adni, amennyiben támadás érte volna az Államokat az Aleut szigetektől Grönland keleti részéig elterülő térség irányából. A előrejelző lokátorok mintegy 4600 km hatósugárban pásztázták a levegőt a Szovjet fenyegetés irányában és képesek voltak egy B-47 méretű bombázó detektálására. A Légierő Központjában, Colorado Springsben a teljes Észak-Amerikai légiforgalmi tevékenységet nyomon lehetett követni, amely 300 -19.500 méter közti magasságban repült. A rendszer hatékonyságát 95%-ra becsülték. A légvédelemi központ tevékenységét nem manuálisan végezték, ez lehetetlen lett volna ilyen forgalom és sebesség mellett. Az IBM 250 tonna tömegű egyedi kiépítésű Whirwind II számítógépe - amely 49.000 elektroncsövet tartalmazott – végezte a számítások oroszlánrészét. A számítógép központ természetesen szigorúan védett volt, földrengés és közvetlen találat biztos.

• Az AN FSQ 7 Whirwind II. intercept computer (vagyis "elfogó" számítógép, a NORAD agya (forrás: Wikipedia)

• A NORAD egyik bejárati ajtaja a Chayenne hegységben. (forrás: Wikipedia)

A NORAD azonban felkészült papír-diagrammok, csúszó-táblázatok és plexitáblákra írt pályagörbékkel számoló repülésirányító és légvédelmi tisztekkel esetleges számítógéphibák esetén is a feladatot, korlátozott hatékonysággal ellátni. A New Jersey-i McGuire támaszpont kapta meg először a SAGE (Semmi - Automatic Ground Enviroment) félautomata radarkövető rendszer New Yorki elemét. A SAGE képes volt a város közelében napi 600 közforgalmi repülést ellenőrizni a repülési terv és a tényadatok alapján, az országhatártól a partok körüli légtér pufferzónában. Amennyiben a repülőgép tartotta a repülési tervet, akkor azt „békés”-nak barátinak azonosították. Ha eltévedet, illetve az időjárási és pilótahibák már tűréshatáron kívül voltak, akkor rádión jeleztek a repülőgépek. Amennyiben ez sikertelennek minősült, akkor indították az vadászrepülőgépeket, hogy azonosítsák az eltévedt repülőgépet.

• Egy amerikai légvédelmi központ működés közben (forrás: Wikipedia)

Az ellenségesnek minősített repülőgépek ellen nagy hatótávolságú elfogó vadászrepülőgépek valamint az Amerikai Hadsereg és az Amerikai Légierő három légvédelmi rakétákomplexumának bevetését tervezték.

A Légierő rendelkezett a legnagyobb hatótávolságú és legpusztítóbb rendszerrel a CIM-10 Bomarc légvédelmi rakétákkal..

A CIM-10 Bomarc (IM-99 Weapon System) az első nagy hatótávolságú szuperszonikus légvédelmi rakétája volt az Egyesült Államoknak. 1958-ra fejlesztették ki és 1959 és 1972 között állt hadrendben az Államok és Kanada fegyveres erőinél. Maximális hatótávolsága több mint 700 km volt és W40 típusú 10 kilótonnás termonukleáris robbanófejjel rendelkezett. A Mach 2,5-2,8 km sebességgel repülő rakétákat – nukleáris fej nélkül – Lockheed AQM-60 Kingfisher és X-7 Drónok ellen tesztelték a rendszerbeállításuk előtt. A rakéták a NORAD és a SAGE rendszerbe is integrálásra kerültek, és 52 helyre telepítették azokat. A rakétákból több változatot gyártották és modernizálták is azokat a későbbiekben. A rakéta rendszer különlegessége volt, hogy nem egyetlen rávezető állomása volt, hanem a SAGE rendszer több elemétől is kaphatott adatkapcsolaton keresztül pályakorrekciós jeleket. Egy CIM-10 rakétaállásban 60 rakéta volt, ezek akár több nagyvárost is védhettek.

• A CIM-10 Bomarc légvédelmi rakéták voltak a szárazföldi rakétavédelem első vonalában. Kanada a rakétákért feláldozta az AVRO Arrow szuperszonikus elfogó vadászrepülőgép projektjét (forrás: Wikipedia)

A légierő légvédelmi rakétáján kivül a Hadsereg is rendelkezett két légvédelmi rakétarendszerrel. A Bell által gyártott 50km maximális hatótávolságú MIM-3 NIKE-Ajax, illetve 140 km maximális hatótávolságú MIM-14 NIKE-Hercules légvédelmi rakétarendszerek a főbb városokat valamint a Stratégiai Légierő a SAC bázisait védték. A NIKE-Ajax rakétákból az Egyesült Államok területén 225 osztályt telepítettek 14 ezer rakétát gyártva hozzájuk. Tartaléknek még 103 osztályt le legyártottak ezeket azonnal raktárakba tárolták. A NIKE-Ajax rendszerből Los Angelest 16, Detroitot 15, Washingtont 13. New Yorkot 19, Philadelphiát, San Feanciscot, Bostont 12 üteg védte, de mellette még egy tucat nagyváros és három SAC támaszpont köré is telepítettek 10 alatti darabszámú üteget.

• A védelem második vonala a MIM-14 NIKE Hercules légvédelmi rakétarendszer. A képet a dániai Skrydstrup-ban készítettem. A Dánok és még egy tucat ország szintén rendszerbe állította 

A NIKE-Hercules az Ajax továbbfejlesztése volt, gyakorlatilag a váltótípusa. Az Egyesült Államokon túl, Németország, Hollandia, Belgium, Görögország, Törökország, Olaszország, Japán, Dél-Korea és Taiwan is rendszerbe állította. A rakéta jóval nagyobb méretű elődjénél. Az első gyorsítófokozat egy darab helyett négy darabból ált. Hatótávolsága ezért nagyobb volt, akárcsak megsemmisítései zónája és a maximális célmagassága is elérte a 30km-t. Nagyobb célmagasságban alkalmazható volt, termonukleáris robbanófej is (elsősorban kötelékek ellen). Ez különösen azért volt fontos, mert 55 km felett a rádió-parancsvezérlés pontatlan volt, hagyományos robbanófejű rakétánál. A rakéta telepítése 1958-ban kezdődött meg. New York 10, Chicago és Los Angeles 9, Detroit 6, Baltimore, Washington, Pittsburg 5 üteget kaptak, de egy tucat nagyváros, és 13 SAC bázis is kapott NIKE-Hercules rakétavédelmet.

1959-re készült el a MIM-23 Hawk légvédemi rakétarendszer, de ezt csak Floridában, Kubával szemben telepítették és az Égi Pajzs műveletek után.

• A légvédelmi rakéták telepítése, megsemmisítési zónákkal az Egyesült Államok területén. Manapság már ilyen védelem nem létezik. (Forrás: HTKA.hu)

A légvédelem tehát elméletileg kész volt 1960-ra a szovjet bombázó-repülőgépek elfogására, de tömeges támadás tesztelése nem történt.

A SkyShield (Égi Pajzs) gyakorlat, tehát az Amerikai Légvédelem tesztje volt, amely során B-47 és B-52 amerikai bombázó repülőgépeknek kellett elsősorban Kanada irányából az Egyesült Államok felé repülni és szimulált légicsapásokat végrehajtani.

• A B-47 Stratojet, hadászati bombázó. Jellegzetessége a hat sugárhajtómű és a buborék alakú pilótakabin. Átmeneti típus volt a B-36 és B-52 között. (Forrás: Wikipedia)

A gyakorlat szervezés során figyelembe kellett venni az 1960-ban már nagyszámú polgári repülést. A Polgári Légi Hatóságot (FAA) és a Polgári Légiforgalmi Szövetséget (ATA) hat héttel a gyakorlat előtt értesítették. A gyakorlat idejére (1960. szeptember 10-én 13 órától másnap reggel 7 óráig) több mint 1000 belső repülőjáratot kellett lemondani, ezzel mintegy 37000 utasnak kellett jegyét átfoglalni. Az Egyesült Államokban és több mint 700 repülőgépet érintett. Kanadában 310 járatot kellett lemondani, mintegy 3000 utassal. A gyakorlat miatt 31 nemzetközi repülőjáratot töröltek. Az Amerikai Légiközlekedési Szövetség szerint akkori áron körülbelül félmillió dollárt tett ki a veszteség.

A gyakorlaton az Egyesült Államok területén lévő vadászrepülő alakulatok 360 vadászrepülőgépe összesen 1129 bevetést hajtottak végre a szimulált szovjet erők ellen. A földi telepítésű légvédelem a gyakorlatra 52 Bomarc, 254 NIKE-Hercules és 96 NIKE-Ajax rakétaosztály mozgósított.

• A Republic F-84F Thunderstreak egy az 1950-es évek vadászbombázói közül. Az RF-84F Thunderstreak a felderítő változat volt.

A szovjet bombázóerőket a SAC (Strategic Air Command – hadászati Légiparancsnokság) 310 darab nehézbombázója alkotta amelyek B-47 Stratojet és B-52 Stratofortess típusokból álltak. A tervezők egy csavart is beraktak a gépezetbe, mivel felkérték a Brit Királyi Légierő-t (RAF)-ot, hogy szintén támadást szimuláljanak az Egyesült Államok ellen. A Királyi Légierő nyolc AVRO Vulcan B.2 bombázót vetett be a feladatra, ezek közül négy Skóciából, négy pedig a Bermudákról szállt fel megfelelő tanker támogatással.

• A B-52 Stratofortess az Amerikai Légierő mai napig hadrendben tartott hadászati bombázó repülőgépe. Egykor szabadesésű bombák - köztük termonukleáris bombák voltak a fegyverzetében, manapság már szárnyas-rakéták és robot-repülőgépek is tartozhatnak a fegyverzetbe.

A brit repülők közül egyet Goose Bay térségében 17ezer méter magasban elfogott egy F-101 Voodoo amerikai vadászrepülőgép, de a többiek elérték célpontjaikat és visszatértek az Új-Fundlandi Stephenville repülőtérre. A gyakorlat utáni kiértékelésben szerepelt, hogy a Vulcan bombázók elektronikai ellentevékenység rendszerei (ECM) komoly szerepet játszottak a szimulált csapásmérésbe, például a déli útvonalon támadó négy brit bombázó közül három interferencia falat állított fel a negyedik társuk fedezésére, amely a szimulált atomcsapást végrehajtotta. Megállapítást nyert, hogy a Vulcan kiemelkedő manőverezési képességei szintén segítették a sikeres feladat végrehajtást.

• Az AVRO Vulcan a Brit Királyi Légierő utolsó hadászati bombázója. A SkyShield gyakorlatokon végrehajtották feladatukat, nem tudták feltartoztatni a bombázókat a NORAD alá tartozó vadászrepülőgépek.

• Az MCDonell F-101 Voodoo  elfogó repülőgépek közül az egyik elfogott egy Vulcan bombázót, de a többi elérte célpontját. (forrás: Wikipedia)

A gyakorlat után a polgári légiforgalmi szereplők jelezték a NORAD felé, hogy támogatják a gyakorlatokat, amennyiben legalább azokat 90 nappal előtte jelzik.

A gyakorlat ideje alatt a Los Angelesi repülőtéren 20 perces bemutatókat szerveztek az új utasterminálon. A repülőtéren több légitársaság mutatta be repülőgépeit, például az United Airlines a Douglass DC-8. és a Boeing 720 személyszállító és a Convair 340 és Douglas DC-7A teherszállító típusokat. A Pacific Airlines egy Matin 4-0-4-es a National Airlines egy Lockheed Constellationt mutatott be.

• A PANAM bemutatója a reptérzár idején. (forrás: Wikipedia)

Az 1961-es Sky Shield II-t jobban előkészítették. Már 1961. augusztusban, a Pilóta-magazinban cikkben jelezték, hogy október 14-15-én megáll az egész légiforgalom a kontinens felett. A piaci szereplők értesítésével végül 2900 amerikai és kanadai repülőjáratot töröltek, amely mindegy 125000 utast érintett. A közforgalmi repülőtereken különféle javításokkal, illetve nyílt napokkal töltötték a repülési szünetet. A Chichagói O’Hare repülőtéren az Eastern az American és a Continental légitársaság mutatta be repülőgépeit köztük az új Boeing 707 és 720B típusokat. A TWA a Convair 880-ast, az United a Sud-Aviaton Caravelle-t állította ki. Los Angelesben az új irányítótornyot mintegy 40ezren tekintették meg.

A SkyShield II. 1961. október 14-én 11 órától 15-én 11-ig tartott. Ez volt a világ egyik legnagyobb légvédelmi gyakorlata. A szimulált szovjet erők ellen 1800 vadászrepülőgéppel közel 6000 bevetést repültek. A légvédelem 50 vadászrepülő százada McDonell F-101 Voodoo, Convair F-102 Delta Dagger és F-106 Delta-Dart, Lockheed F-104 Starfighter, Northrop F-89J Scorpion és Douglas F-4D Sykray típusokkal repültek.

• A Lockheed F-104 Starfighter, tipikus elfogóvadász repülőgép. Észak-Amerikai légvédelem mellett például Dél-Vietnamot is oltalmazták az Északi bombázók ellen, Sok babér nem termett nekik. A Pakisztániak is bevetették Őket India ellen.

• A Michigani Nemzeti Gárda egyik F-4 vadászrepülőgépének farrésze. A Nemzeti Gárdisták vadászrepülőgépei is erősítették a NORAD erőket a gyakorlatokon.

Az Amerikai Légierő körülbelül 250 darab rakétás egysége - köztük tizenöt NIKE-Ajax rakétaosztály - szintén szereplő volt, és közel 150.000 ember vett részt a gyakorlatokon valamilyen formában. A haditengerészet a NORAD-ot segítette WV-2 Super Constellation járőr repülőgépek valamint őrhajók bevetésével. A NORAD állományát megerősítették harminc Légi Nemzeti Gárda vadászrepülő századdal.

• A Convair F-102 Delta Dagger  és az F-106 Delta Dart az Amerikai Légierő utolsó deltaszárnyú elfogó vadászrepülőgépei voltak. Az F-102-ből Vietnamban egy gépet légiharcban elvesztettek, többet lelőtt a légvédelem, összese 15 darab került veszteséglistára. Az F-105-el a volt amerikai elnök George W. Bush is repült a Texasi Nemzeti Gárdában.

• A Nort American Aviation F-86 Sabre, a MIG-15-el egyidőben készült. Koreában találkoztak először. A szovjet repülőgép könnyebb volt és nehezebb fegyverzetű, a Szablya nagyobb hatótávolságú, könnyebben repülhető típus volt. A légicsaták során a pilóták között volt elsősorban a minőségi különbség.

A Szovjet bombázókat a Stratégia Bombázóparancsnokság 250 darab hadászati bombázója szimulálta, és hozzájuk jött a Brit Királyi Légierő két repülőszázadának nyolc repülőgépe. Az amerikai B-47 ás B-52 bombázók 15-17.000 méter magasan szimulálták a szovjet repülőgépeket.

• Egy B-52 leszállás közben az Ostravai NATO napon

A Brit Királyi Légierő 27. repülőszázada ismét a Bermudákon lévő Kindley Légitámaszpontról indult. Négy repülőgépük közül három lajstroma ismert (XJ524, XH555, XJ823).  A második brit bombázóalakulat 83. század az Észak-Skóciai Lossiemouthból szállt fel, tankertámogatással. A brit repülőgépek ismét kifogtak az amerikai védőkön. A 27. század Vulcan bombázói közül hárman kijátszottak az F-102 Delta-Dart elfogókkal repülő vadászerőket és sikeres szimulált csapást hajtottak végre, majd a New-York közeli Plattsburgi Repülőbázison landoltak. Az Északi erőket egyetlen vadászgép lokátora érzékelte, de elfogni nem tudta, és a bevetés után Új-Fundlandon szálltak le.

• Az F-102 Delta Dagger szemből A pilótának kilátása nagyon rossz volt, de az építési szempontok szerint a lokátoron felderített célokat légiharc rakétákkal kellett leküzdenie. Elméletileg csak bombázó repülőgépekkel kellett volna harcolnia.

A gyakorlaton történt egy repülőgép veszteség, a SAC egyik B-52 hadászati bombázója New-Yorktól mintegy 600 km-re lezuhant. Később a Parti Őrség jelezte, hogy október 17-én 12 óra 15 perckor az égen többen egy sárga villanást láttak és ez valószínűleg a POGO-13 hívójelű bombázó volt, amelynek nyolcfős személyzete elveszett.

A gyakorlat végén a NORAD összefoglaló jelentés készített, amelyet 1997-ig teljesen titkosítottak. Utána egyes részleteket meg lehetett ismerni. A gyakorlatról beszámolt az Air Force Magazin, a Chicago Tribune és sok más újság. Készültek polgári és katonai elemzések.

A nyilvánosságra hozott adatok szerint az alacsony magasságban támadó bombázórepülők közül, mintegy 40%-át nem tudták felderíteni a védők. Összességében a támadó erők egynegyedét tudták elfogni. A gyakorlaton az IBM Wirlwind II. egyidőben 400 repülőgépet követett nyomon és 15 másodpercenként 65ezer számítást végzett. A New Yorki védelmet irányító Gilbert L. Pritchard dandártábornok szerint nagyon nehéz volt a támadók elleni védelem, mivel a repülőgépek, különösen a RAF Vulcanjai elég közel tudtak kerülni a célpontokhoz. Az amerikai B-52-esek alacsony magasságban repültek és folyamatosan alumíniummal és cinkkel bevont radarzavaró fóliákat eregettek a levegőbe.

A Keleti parti városokban a lakossági telefonhívások rekordokat döntögettek a rendőrség felé, a repülőgépek zajhatása és a radarzavaró csíkok ezrei miatt. Utóbbiak nagyon sok városban, településre illetve, mezőkre, gyárakra hullottak és sok ember pánikba esett, a tájékoztatás ellenére.

Laurance S. Kuter tábornok végül azt jelentett ki, hogy a kontinentális védelem legnagyobb gyakorlata volt, a bevetett eszközök tekintetében, az információelemzésben, döntéshozatalban egyaránt. Elutasította feltételezést, hogy versenyezett a NORAD, a légvédelem, és a SAC a stratégiai csapásmérő parancsnokság. A bombázók célpontot repültek, és nem „amerikai módon harcoltak”. A gyakorlat célja a személyzet kiképzése volt a rendszerek használatára. A repülésbiztonság érdekében bevezetett számos korlátozás és a szimulált nukleáris robbanások és más harci kár, elhagyása a valós eredményt jelentősen torzította. A Védelmi Minisztérium megtagadta a nyilvánosságot, még attól is, hogy bemutassa a bevetett lokátorok, vadászrepülőgépek és egyéb rendszerek mennyiségét és néhány paraméterét is.

Az 1962. évi SkyShield gyakorlat rövidebb, de intenzívebb volt. Szeptember 2-án 13 órától 18.30-ig tartották és a gyakorlat ideje alatt 1800 menetrendszerű járatot töröltek az Egyesült Államokban további 130-at Kanadában. 31 nemzetközi repülőjárat nem indult el. A bezárások költsége meghaladta az egymillió dollárt. A gyakorlat újdonsága volt, hogy 319 darab Lockheed T-33 oktató repülőgép véletlenszerű levegőbe emelésével emulálták a polgári légforgalmat, amely váratlan Szovjet támadás során valószínűsíthető volt. Amint a riadó megszólalt a Szövetségi Repülési Igazgatóság légiirányítói ezeket a gépeket elirányították olyan repülőterek környékéről, amelyet feltételezhetően atomcsapás ért. Az összes T-33 Kanadában 49 perc alatt, az Egyesült Államokban 72 perc alatt leszállt a megadott repülőtéren.

• Egy Kanadai Lockheed T-33-as gyakorló repülőgép. Kanadában a licenc gyártott repülőgépek, Silver Star Mk1-3 típusjelzéssel repültek. A kép a Hermeskeil-i repülőgép múzeumban készült. 

• Egy CL-13 kanadai licencgyártott  F-86F vadászrepülőgép, amerikai festéssel múzeumi tárgyként.

A harmadik SkyShield során a szovjeteket emuláló repülőgépek megtörték engedély nélkül az előírt repülési mintákat, szabályokat. A korai illetve távoli figyelmezető rendszerek vonalait a támadó repülőgépek sok esetben áttörték, még közepes magasságon is. A NORAD elismerte, hogy a valóságos támadáskor az agresszor repülőgépek valószínűleg még alacsonyabban repülnének és sikeresen támadnának. A NORAD három előrejelző lokátora viszont elvileg túlélte a támadásokat.

A SAGE 1957-ben 182 ADC radarállomást üzemeltett (Western Electric AN/TPS-18, Bendix AN/TPS-1C, MX-1353, AN/FPS-6, AN/MPS-10 és más radartípusokat). Ezek mellett 47 réskitöltő és 39 mobil lokátorral is rendelkezett.

• A SAGE radarrendszerének egyik állomása (forrás: Wikipedia)

A SAGE azonban a hatótávolságán belül a támadók egyharmadát tudta csak követni. Amíg a NORAD csúcstechnikájú elektronikai hadviselésre is felkészült, a SAGE-t sikeresen lehetett zavarni. A NORAD-nak ezért sok esetben kézi repülőgép követésre kellett átállni és emiatt több bombázó repülőgép csapástávolságon belül tudott kerülni.

A gyakorlat kiértékelése után döntés született egyrészt a SAGE lokátorainak cseréjére, korszerűsítésére, másrészt a jobb együttműködésre a NORAD rendszereivel.

A légvédelmi rakéták közül a nagy költséggel kifejlesztett és kiépített NIKE-Ajax rendszert 1964-ben már kivonták, és csak a fejlettebb NIKE-Hercules és Boomark rendszerek maradtak a légvédelemben az 1970-es évekig.

A Sky Shield IV-et 1963-ra tervezték, de a Stratégiai Légiparancsnokság ellenállása miatt törölték. A SAC szerint jobb és olcsóbb kiképzést adna a célzott regionális szimulációk és gyakorlatok.

1964-től kisebb negyedévente tartott Top Running névre keresztelt gyakorlatok indultak. A Brit Királyi Légierő ezeken már nem vett részt.

A külföldi médiák közül először egy brit napilap a Daily Express számolt be 1963. januárban a RAF szerepvállalására a gyakorlatokon. Ezt többször tagadta az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, sőt Eugene M. Zuckert aki az Amerikai Légierő 1961-1965 között titkári beosztásban volt, kijelentette, hogy teljesen alap nélküli a feltételezés. Az amerikai újságok azonban azt írták, hogy a britek azért szivárogtatták ki a történeteket, mert a Kennedy kormány leállította az AGM-76 Skybolt légi indítású ballisztikus rakéta fejlesztését (és helyette a haditengerészetet hozta helyzetbe a Polaris tengeralattjáróból indítható rakétarendszerrel).

A későbbi gyakorlatok azért is lettek kisebbek, és rendszertelenebbek, mert egyrészt a polgári közforgalmi repülésnek komoly károkat okoztak, és ellehetetlenítették a légiközlekedést, másrészt a szovjet katonai (és polgári) űrprogram már 1957-ben föld körüli pályára állította a Szputnyik 1 műholdat és 1961-ben embert küldött a világűrbe. Az Űrprogram katonailag bizonyította, hogy termonukleáris robbanófejekkel ellátott ballisztikus rakétákkal hadászati bombázó repülőgépek nélkül is képes elérni és megsemmisíteni az Amerikai és a világ más tájékán kijelölt célpontokat.

A NIKE-Hercules rendszer utolsó változatát az "Improved NIKE-Hercules-t korlátozottan alkalmassá tették ballisztikus rakéták elleni védelemre, de ezek csak a harcászati-hadműveleti SCUD rakéták ellen nyujtottak volna Europában korlátozott védelemet, az Egyesült Államok ellen indott, végfázisban háromszoros hangsebességet is elérő hadászati ballisztikus rakéták elleni bevetésre alkalmatlanok lettek volna.

Az Egyesült Államok ezért új rakétavédelmi eszközök fejlesztésébe kezdett. Ez volt a SAFEGUARD rendszer, amelynek két megsemmisítő eleme volt, a SPARTAN nagy és a SPRNT rövid hatótávolságú nukleáris robbanófejjel rendelkező légvédelmi rakéta. A rakétákat nem a nagyvárosok, ipari célpontok, repülőterek, hanem saját szárazföldi telepítésű hadászati rakétatelepük védelmére tervezték. De ez már egy másik történet..

• A Sputnyik 1, amelyik romba döntötte az amerikai légi és űrfölény teoriát az 1950-es évek végén. Az Egyesült Államok többé nem volt sebezhetetlen. (forrás: Wikipedia)

A NORAD ma is létezik, ahogy 1980-ig a SAGE rendszer is létezett. Utóbbit akkor váltotta fel a Joint Surveillance System (Közös megfigyelési rendszer). Létezik a SCATANA is, amely egy vészeljárás forgatókönyv arra az esetre, ha a közforgalmi, polgári repülőgépeket le kéne szállítani az Egyesült Államokban a légtérből. A hivatalos neve: Légiforgalmi és a navigációs segédeszközök biztonsági ellenőrzésének Terve, amelyet a Védelmi Minisztérium, a Szövetségi Repülési Igazgatóság és a Szövetségi Kommunikációs Hivatal közös fellépést írja elő. A tervezet legutolsó ismert változata 1975. augusztusi dátummal rendelkezik.

• A NORAD egyik irányítóközpontja. (Forrás: Wikipedia)

Egy hasonló nevű terv létezett Kanadában is 2002. október 9-ig, akkor azt felváltotta a „Légiforgalmi Biztonsági Rendkívüli Ellenőrzés (ESCAT) terv.

A SCATANA-t egyetlen esetben használták részlegesen ez pedig 2001. szeptember 11-i terrortámadások idején történt, de az már ismét egy másik történet.

•  A SCATANA a gyakorlatban. Repülőtéren várakozó repülőgépek (forrás: Wikipedia)